Főoldal » Cikkek » Little Hangleton

Fagyos csók
    Világ életemben gyűlöltem ezt a környezetet. A család, ami itt van körülöttem, igazából nem is család, pedig a Teszlek Süveg milyen szép ódákat zengett arról, milyen lesz az, ha bekerülünk a házunkba, és „megértő társakat” találunk. Tényleg, olyannyira megértők, hogy elsőéves koromban egy hónap után a falat kapartam, és nem azért, mert a másik nagy három ház gyűlöl bennünket, és ott kötnek belénk, ahol tudnak – erre már felkészítettek otthon, így is neveltek. De hogy folyamatosan velem is kitoltak a saját társaim, az már nincs rendben. A kis gólyák, ahogyan megfélemlített helyzetükben nem mernek bemenni a saját szobájukba, mert félnek, mit találnak ott…
    Ki lehetett bírni, ezért vagyok még mindig itt. A történet kezdetei messzire nyúlnak… Hiszen már akkor megismertem Elizabethet, mikor bekerültünk a Roxfortba. A vonaton az ő fülkéjébe nyitottam be, hogy van-e hely. Persze azonnal igent mondott, én pedig nem kezdtem el taglalni, hogy milyen elvárások vannak mögöttem. Folyton hangoztatta, hogy őt a Griffendélbe fogják beosztani, én pedig csak bólogattam, jól nevelten. Még beültek hozzánk az indulás előtt hárman: Christopher, Adam és Lara. Hamar összebarátkoztunk, és az egész utat elbeszélgettük arról, hogy milyenek a házak, ki hova akar kerülni, és a szülei hogy állnak ehhez.
    Aztán az este hamar eljött, és egy csónakban ülve indultunk el a kastély felé. Adam és Lara ámulva bámulta az épület hatalmasságát, mi pedig azon mosolyogtunk, hogy miként reagálnak rá – minket is lenyűgözött, de már láttunk képeket róla, így nem lepett meg annyira, mint a mugli születésűeket. Besurranva a kis kikötőbe az épületen belül úgy szálltunk ki a lélekvesztőkből, mintha áram rázott volna meg minket. A többiek kicsit féltek, hogy a Mardekárba kerülnek, én pedig csendesen mosolyogtam kínomban.
    Már akkor sem hittem abban, hogy a sorsot ki lehet játszani, és belegondolva, én is féltem. Hiszen már akkor éreztem, egyedül maradok.
    A ceremónia csodálatos volt, nem bírtam betelni a mennyezet látványával és a tanárok feszült arcával. Ha nem tudtam volna, kik a házvezetők, akkor is rájöhettem volna: előre görnyedt alakok, kivétel Lumpshluckot, aki már akkor sem tudott előre dőlni a hasa miatt.
    - Branstone, Elizabeth!
    Hát vele kezdődne a névsor? A gyerekes izgalom újra úrrá lesz rajtam, még ha csak fel is idéződik bennem a régi, akkor még egy picit reményteli világ.
    - Hugrabug! – ordította a süveg a végzetem, mert halálra ítél minden kapcsolatot azokkal, akik nem velem egy házba kerülnek.
    - Dobbs, Lara!
    Ő lett volna a következő? Nem… Csak az emlékeim külön filmet forgatnak, hogy még szebben kivehessem a buktatóit a sorsomnak.
    - Griffendél!
    - Pritchard, Adam!
    Mi történt a többi arccal, hol vannak? Úgy megfogyatkoztunk mostanra…
    - Hollóhát!
    - Quenell, Jared!
    Elsápadok, majd nagy nehezen kisétálok a Teszlek Süveghez. McGalagony felemeli a háromlábú székről a süveget, én pedig vadonatúj fekete taláromban leülök a felszabadult ülőhelyre.. Ahogy a fejemhez ér, meg is hallom a hangját a tárgynak, és a karima árnyékában továbbra is mosolygok. Lehetséges, hogy változtatom a képeket? Mintha sápadtan ültem volna ott, remegő szájjal, mert tudtam, hogy elkerülhetetlen ez a helyzet.
    ~ Látom ám, honnan származol, és mit ültettek a fejedbe. Tudom, hogy nem szeretnéd, de hidd el, itt lesz a legjobb helyed.
    - Mardekár!
    - Towler, Christopher!
    A házunk asztalánál ülök, összetört belsővel, de ekkor reménykedve felpillantok. Chris még igenis ide kerülhet, miért is ne? Hiszen volt már példa rá, hogy valaki mégsem oda került, ahova elsőre gondolták volna…
    - Griffendél!
    Elúsznak a képek, zöld fény vesz körül, és az ünneplők hangjai visszhangoznak az ezüst lámpások között. Miért örülnek ennyire, és miért tombolnak?
    Elkezdődött az 1970/71-es tanév.

    - Tessék csak, tessék, elsőévesek, ezek itt az órarendjeitek! Gondoltam, bejelölöm nektek, hogy melyik órán kikkel lesztek összevonva. Ajánlom, hogy ne kerüljetek összetűzésbe a griffendélesekkel – arra ráértek majd felsőbb éves korotokban.
    Hol van sárga? Két helyen… Gyógynövénytan kedden és – gyógynövénytan, pénteken. Hát ennyi lenne? Egyáltalán miért kedveltem meg Elizabethet ilyen rövid idő alatt? De akkor a szívem is majdnem kiszakadt a helyéről, hogy csak ennyi időt tölthetünk együtt.
    A többi órát legtöbbször a griffendélesekkel töltöttük együtt, majd utánuk a sorban a hollóhátasokkal. Chris és Lara alig állt szóba velem, pedig reméltem, hogy nem ítélnek el azért, mert zöld-ezüst nyakkendőt hordok egy kígyós kitűzővel kiegészítve. Adammel egymás mellett ültünk az összes közös óránkon, amiért a többi társam folyton kiröhögött, bár két hónap után leszoktak róla.
    Elizabeth-hez nem tudtam közeledni. A Hugrabugot mindig is lenézte a Mardekár.

    Újra a vonaton, ezúttal egy teljesen mardekáros fülkében. Eric, Kasey, Marc és Alexa. Belegondolva, egyikünk se került Voldemort hívei közé soha, így rólunk az emberek elfeledkeztek. Pedig milyen nagyra vihették volna – talán még én is, ha nem lettem volna olyan idióta, hogy még teljes egy évnyi elhanyagoltság után is ne vágyakoztam volna felé.
    Nem volt gyönyörű, de engem megfogott a szőke hajával. Hátközépig érő volt, göndör, soha nem fogta össze, még gyógynövénytanon sem, és mindig telement a haja földdel. Nem tudom, hogyan csinálta, de meg kell hagyni, ezen az egyen mindig tudtam mosolyogni. Néha én mentem oda hozzá, hogy szóljak, milyen a haja, de csak akkor, mikor már sehol senki nem volt. Mindig a szemeit fürkésztem, hátha ki tudok olvasni belőlük valamit, de azon kívül, hogy világosbarnák voltak és mindig vidáman csillogtak, semmire se jutottam.
    Szégyelltem magam. Néha már én is rossznak éreztem magam, mivel megmaradtak bennem azok a szálkák, amit a felsőbb évesektől kaptunk, elsősként. Másodévesként még nem voltunk sokkal nagyobbak…
    A Hugrabug-Mardekár kviddicsmeccsen történt. Ő bekerült őrzőnek, én pedig terelőnek a csapatba. A huszadik perc környékén jártunk, száz ponttal lemaradva mögöttük, és el kellett felejtenem azt, hogy ki vagyok, mi vagyok. Megcéloztam az őrzőnek a seprűjét, de az megpróbált kitérni előre – vesztére. A bordáit találta telibe, és tíz méter magasságból a földre zuhant. A könnyeimmel küzdöttem, égette a szememet, már nem láttam semmit, de nem ért véget a meccs. Egyre folytatódott, a Hugrabug elvesztette az előnyét, miközben az őrzőjüket elvitték a pályáról. Négyszáztíz-kettőszázhúszra vesztettek ellenünk, mikor Pic elkapta a cikeszt. Azonnal a gyengélkedőre rohantam, de eszméletlen volt. Egy bocsánatkérő üzenetet hagytam ott a számára, de mikor egyszer rákérdeztem nála, azt mondta, soha nem olvasott ilyen üzenetet tőlem.
    Én voltam a nap hőse a klubhelyiségben. Sápadtan mosolyogtam, és ekkor döbbentem rá először: ahányszor ünnepeltek életemben, annyiszor törtem meg még jobban legbelül.

    Gyógynövénytan, számmisztika, legendás lények gondozása. Utóbbi kettőn minden házból képviseltettük magunkat, már akik felvették őket. A mardekárosok elszeparáltan ültek a hátsó sorokban – mintha én nem tartoztam volna közéjük… De Elizabeth és Adam odajött elénk, így tudtunk levelezni az órák alatt. Végre közelebb érezhettem magam hozzá… Még abba is belement, hogy lemenjünk együtt Roxmortsba.
    Életem legszebb délutánja volt, ahogy kiléptünk a kapun, és…
    - Láttuk, hogy egész nap azzal a nyomival lógtál! Szégyent hozol a házunkra!
    - Miért egy sárvérűvel lógsz? Vagy tán nem elég jó a mi társaságunk számodra?
    - Ha még egyszer hozzászólsz, kivágunk a csapatból!
    Olyan kicsi vagyok, annyira félek…
    - Akkor keressetek másik terelőt! Nekem sem kell az, hogy egy héten át azzal fikázzanak, hogy az egyik gurkó szilánkosra törte a kezem.
    - Ne már! Egy hét, és meccsünk lesz! Figyelj, nem akarjuk, hogy kilépj, csak azt, hogy ne találkozz a hugrabugosokkal. Akkor már hollóhátas csajt szedj össze, oké?
    Idegességtől remegve lépdelek el a közös szobánk felé. Azonban belül rettegek, mi lesz velem, és azzal, hogy az egyetlen női lény, aki valamennyire jóban van velem, mit gondolhat majd rólam, ha a közösen eltöltött napunk után egyszer sem megyek oda hozzá…
    Három hónap telt el attól a délutántól kezdve. Egy barna bagoly száll le elém a Nagyteremben, apró kis tekerccsel. Egy kő volt rárajzolva kívülről. Körbetekintettem, de nem láttam meg a közelben. Zsebre gyűrtem a levelet, és megreggeliztem. A többiek kérdezték, kitől jött, és azt mondtam, anyámtól, de biztos csak aggódó levél, hogy miként megy sorom, szóval nem fontos. Csak este jutott az eszembe, hogy ki kellene nyitni.

     „Jared!
    Ritkán szoktam segítséget kérni, de most nagyon szükségem lenne rá. Ki kell jutnom a Roxfortból ma este, mert meghalt a nagymamám. A temetése csak jövő héten lesz, de én nem bírok itt maradni. Kérlek, segíts nekem! Egy kiutat sem ismerek.
    Hétkor tudnánk találkozni a márványlépcsőnél?
    Elizabeth”

    Kilenckor olvastam el, jóval azután, hogy vissza kellett térnie mindenkinek a klubhelyiségbe. Ha kimentem volna akkor, nem találtam volna ott senkit. Levelet se tudtam írni neki, mivel a bagolyház nincs a közelünkben.
    Másnap odamentem hozzá, és elnézését kértem. Soha nem láttam még annyira magába roskadva, de a legrosszabb, hogy láttam rajta: csalódott bennem.

    Hol vannak a szép emlékek? Hiszen tudom, hogy vannak! Mert mosolygott rám, ha nem tette volna, miért fájna ennyire? Velem volt! Velem… volt…

    Elfoglaljuk a helyünket immáron harmadjára a fiákeres kocsikban, legalábbis ami a Roxfortba vezető utakat illeti. Láttam az állomáson felszállni, de a leszállásnál nem volt szerencsém hozzá. Nyáron mintha leveleztünk volna, és az Abszol úton találkoztunk is. Egy pillanatára sem emlékszem, pedig úgy felvidulnék tőle! Friss a seb? Ez lenne a baj?
    Átkerültem hajtónak, ő pedig úgy döntött, nem játszik ellenünk – azonban a Griffendél és a Hollóhát ellen is ő védett. Azt mondta, szeretne jó formában látni, felszabadultan játszani. Meg hogy nem kíváncsi a direkt bénázásomra. A többiek megint cikiztek, bár a nálam fiatalabbak meg se nyikkantak. Most már én kerültem a felsőbb szekcióba, míg ők… a helyi alattvalók lettek.
   
    - Hogy tehetted ezt, te rohadék!
    - Elizabeth, várj!
    Ellobbanó hajfürtök, sípoló lélegzet, vihogó mardekáros lányok. Hiába futok utána, nem érem utol, csak a klubhelyiségük előtt, ahol megállít a festmény.
    - Ide csak jelszóval lehet belépni!
    - Engedj be hozzá! Engedj be, vagy esküszöm… - a pálcám után nyúlok remegve, de egy kéz nehezedik a vállamra. Dühödten fordulok meg villanó pálcával, de az hamarosan szikrákat szórva csapódik a falon.
    - Tisztában vagyok azzal, hogy nem az én házam diákja, de nem engedhetem, hogy rongálja az iskola szolgálatot teljesítő portréit.
    - De McGalagony professzorasszony! Be kell jutnom, nem érti meg?!
    - Quenell, a házirend tiltja, hogy egy másik ház klubhelyiségébe betegye a lábát. Ez minden diákra vonatkozik, ezt pedig úgy látom, ön nem érti meg.
    A fal tövéhez hátrálok, majd nekidőlve a földig csúszok. Égnek a szemeim, vörös köd lepi el az agyam, mert azok a rohadékok direkt jöttek oda hozzám, és smároltak le, mikor ott járt.
    - A pálcája. – felnézek, és McGalagony szemeibe pillantok. Mintha meglepett lenne, hogy pont egy mardekárostól látja ezt a produkciót, de nem lehet mit tenni, ez van. Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem a pálcámat, majd visszahajtom a fejem a térdemre.
    - Azt ajánlom, lassan menjen vissza a házához. Háromnegyed kilenc van.
    - Értem – felelem neki élettelenül, és nem mozdulok.
    Távolodó léptek zaja, majd néma csönd. Egész éjszaka nem járt arra senki, másnap pedig hiába vártam arra, hogy kijöjjön.

    Rendes Bűbájos Fokozat. Már vagy húszszor átrajzoltam a vizsgalapom tetején ezt a három szót, miközben folyamatosan Elizabethet bámulom. Hátrafordul, és egy gunyoros mosolyt küld felém. Azt mondta, akkor legyen így, próbáljunk úgy tenni, mintha nem történt volna meg eddigi életemnek legkínosabb pillanata. Ettől függetlenül úgy bánik velem, mintha én harcoltam volna ki a negyedévesektől, hogy ezt tegyék velem.
    Ebshont professzor gyűjti össze a vizsgalapjainkat, én pedig nyújtózkodva megyek oda az egyetlen hugrabugoshoz, aki szóba áll velem.
    - Na, hogy ment? – kérdem vigyorogva, mire hasonló reakció érkezik.
    - Túl könnyű, az átváltoztatástan a kisujjamban van. Remélem, hogy kiváló lesz, mert akarom a RAVASZ-t belőle.
    - Minek azt neked?
    - Ékszerkészítő akarok lenni, és ez a legjobb módja annak, hogy igazán szép darabokat készíthessek.
    - Persze, és mégis ki fogja megvenni tőled?
    - Kac-kac, nagy a szád, te mi is szeretnél lenni? Híres kviddicsjátékos, akit az első gurkó leüt a helyéről?
    - Mintha te olyan szuper őrző lennél!
    - Nem is akarok az lenni, csak szeretek játszani. A kettő nem ugyanaz.

    Nevetve hagytuk el a nagytermet, délután pedig bemutattuk a vizsgabiztosoknak, mire vagyunk képesek. Nyáron, mikor megjöttek az eredmények, együtt voltunk. Sikított, és mutogatta a kiváló eredményét átváltoztatástanból, meg a dicsérő levelet, amit McGalagony professzor mellékelt neki.
    Soha nem láttam olyan boldognak, mint akkor délelőtt. Szinte a föld fölött lebegett a boldogságtól, én meg csöndben maradtam, és nem közöltem vele, hogy kettővel több kiváló jegyem született, mint neki – igaz, az ő főtárgya nem volt közte.

    - Milyen tárgyakból mész előkészítőre?
    - Sötét varázslatok kivédéséből, bűbájtanból, átváltoztatástanból, bájitaltanból, na meg legendás lények gondozásából. Te mikből akarsz? – kérdezek vissza, és közelebb bújok hozzá az ágyon.
    - Ugyanezekből, bár én gyógynövénytanra is jelentkezek. Bimba szeretné, ha az RBF-et megszerző hugrabugosok ott lennének az óráin, és ki vagyok én ahhoz, hogy ne teljesítsem a kívánságát?
    - Lökött vagy – mosolygok rá, és egy apró puszit adok az arcára.
    - Sose tagadtam – feleli. – Különben nem engedtelek volna be a szobámba.
    Felém hajol, én pedig lehunyom a szemeim, és úgy várom, hogy összeérjenek az ajkaink. Hagyom, hogy ő irányítson, viszonzom a simításait, az ölelését, a bújását. Olyan jó, hogy itt van velem, érzem az illatát, a haja cirógatja az arcomat…

    Egy virág földre hulló szirmai, ahogy fonnyadtan sodródnak a szélben.

    A hatodik júniusom a Roxfortban. A legtöbb vizsga már lement, már csak a harmadikban kiválasztott tárgyaké vannak hátra, de az is majd csak csütörtökön lesz – ma pedig hétfő van.
    - Figyelj, Jared, ki tudnál jönni kilenc körül a parkba?
    - Igen, ha szeretnéd.
    - Rendben, mutatni akarok majd neked valamit!
    A képek és az események csak rohannak mellettem, és hamarosan beköszön a szürkület az épület ablakain. Habár tudom, hogy tízig nem kell visszavonulnunk a klubhelyiségbe, mégis óvatosan lépek ki a tölgyfaajtón. Az épület tövében araszolok pálcával a kezemben, ami mostanában nem újdonság – kitört a párbajozási láz a mardekárosok körében, és nem foglalkoznak azzal, melyik házba jár az ellenfél, csak az, hogy próbára tehessék magukat.
    Az esti szellő játszadozik a fűszálakkal, ahogy leülök a fal tövébe. Jó rálátásom van így a bejárati ajtóra, és ha kell, akkor még ki is tudom ábrándítani magam, hogy ne vegyenek észre. Már csak egy ember hiányzik az ideális képhez.
    Az első emeleten nyílik ki az egyik ablak, de nem látom, hogy ki van benne, így próbálok a legjobban beleolvasni a falba – nem sok sikerrel. Fél perc sem telik el, és egy bagoly röppen ki az ablakon, egyenesen felém. Rászegezem a pálcám, de mást nem teszek, csak várok. A madár mellettem ér földet, majd hirtelen nyúlni kezd, és mikor teljesen emberi alakot vesz fel, a nyakamba borul.
    - Sikerült, Jared, sikerült!
    - De mikor, és hogyan? – kérdem döbbenten, ahogy kicsit hátrébb húzódok tőle.
    - Könyvekből. Annyira vonzott a repülés, meg a hóbaglyok olyan szépek…
    - De hiszen nem is voltál fehér – vágok közbe, és nagy nehezen elfojtom a nevetésemet.
    - Azért, mert a nőstények barna színűek – magyarázza jól informáltan. – Mi a jutalmam azért, mert ilyen ügyes voltam?
    - Maximum két csók, és az, hogy örömtáncot járok veled.
    - Fukar vagy – jelenti ki, majd belebök az oldalamba.
    Felkászálódok, majd szájon csókolom, olyan hevesen, ahogyan még életemben nem tettem. Boldogan viszonozza, majd nevetve bontakozik ki az ölelésből percek múltán.
    - Tényleg örülsz neki, hogy tudok repkedni?
    - Persze, ha nem lesz egy szabad iskolai bagoly sem, majd téged küldelek el az üzeneteimmel.
    - Milyen vagy már!
    Olyan szép a hangja, a nevetése, egyszerűen mindene, és szükségem van rá, egyszerűen nem bírok elszakadni tőle. Mégis erre próbáltak meg rávenni azok az ostobák, pedig igenis vannak a Hugrabugban értékes diákok!
    - Mekkora volt a legnagyobb magasság, ahova felrepültél?
    - Még csak az épületben próbálkoztam, de ha szeretnéd, megnézhetjük, mit bírok.
    - Igen, kíváncsi vagyok rá – duruzsolom neki, és újra megcsókolom.
    Elengedem, majd várom, hogy átváltozzon. Egyre apróbbá válik, tollai nőnek, az alakja deformálódik, ruhái és pálcája mintha eltűnne, de valószínűleg az is átalakul valamivé. Borostyánsárga szemei az enyéimbe néznek, de az állat mögött egyből meglátom az embert is, az én Elizabethemet. Kinyújtom a kezem, és rászáll, belecsíp az ujjamba, majd felrepül az égbe.
    Sebesen csapkod a szárnyaival, egyre magasabbra és távolabbra tőlem. Földhöz ragadtan futok utána, de hamarosan már csak egy apró pontnak tűnik a távolban.
    Piros fénycsóva, égeti a szemem, elvakít. Futok tovább, a szívem egyre hevesebben ver. Ez ugye nem az volt… Egy nyitott ablakot pillantok meg, röhögéstől görnyedező alakok a fénygyűrűben.
    - Stupor! – ordítok fel, és az én átkom is útjára indul, újra elvakítva, de ha szeretnék, már akkor se látnék a rémülettől. – Elizabeth!
    Hátán fekvő, fekete taláros alak. Szája szétnyílva, melyen keresztül hallani lélegzetének rendezetlenségét. Szőke hajába vörös tincsek keverednek, fémes illata elnyomja az esti levegő üdeségét. Szemei tompán fénylenek, megpattant erek hálózzák be a fehér részeket. A ruhájának semmi baja, de a mellkasának remegése megfagyasztja körülöttem a levegőt.
    - Expecto patronum – suttogom, majd egy madár repül ki belőle. Nem figyelem meg az alakját, csak a gondolataim sűrítem belé: Madam Pomfrey, segítség, kastély töve.
    - Tarts ki kérlek… – nyöszörgöm, miközben megfogom a kezét. Nem merem észhez téríteni, mert fájna neki, és ha megmozdul, és még rosszabb helyzetbe kerül?! Mi lesz vele?!

    Elvették a pálcám… Bezártak egy tanterembe, és lezárták a kijáratokat. A csend belemar a fülembe, az ujjaim céltalanul babrálják a talárom. Leülök a szokott helyemre, és magam elé képzelem, ahogy ott van előttem, és néha mosolyogva hátrafordul. Rám nevet. Idióta mosollyal, már réges-régen nem törődve a mardekárosokkal, boldogan figyelem a szemeit. Teljesen illik hozzá a hugrabugos talár és jelvény.
    Végtelennek tűnő idő, semmi nem változik… Majd nyílik a terem ajtaja, és egy magas, szikár alak lép be, félhold alakú szemüveggel a szemei előtt.
    - A Wizengamot a vádlott jelenléte nélkül hozta meg azonnali ítéletét. Öt év azkabani fogság. Az ügyben fellebbez az iskola, de be kell vonulnia addig is Azkabanba. Holnap jönnek önért, addig kérem, maradjon itt, és viselkedjék felelősségteljesen.

    - Mit tud felhozni a mentségére?
    - Nem én tettem, de én tehetek róla… Nem én tettem, de én tehetek róla… – egyre csak ezt ismételgetem, azonban nem értik meg.

    A csontsoványra fogyott férfi a terméskövekből épített falak résébe kapaszkodva húzta fel magát. Talárja a hátán megfoszlott, vállcsontjai kilátszanak a szakadt anyagból. A falnak támaszkodva indult el a rácsok felé, ahonnan a lelket pusztító fagyos levegő özönlött be. Fekete haja fiatal korának ellenére csomókban hiányzott, körme karmokká nőttek az elmúlt egy év folyamán. Nagy nehezen elérte a rácsokat, beléjük kapaszkodott, mire egy fekete köpenyes alak úszott elé.
    - Nem én tettem. Az ablakból lőttek rá, érti? – kérdezte tompa hangon, de zöld tűzben lobogó szemekkel. A fényben az őrület szikráit vehette volna ki bárki élő ember, aki beletekint, de ilyen nem sok volt a közelben, és azok is saját dicstelen múltjukon merengtek.
    - Ketten voltak. Tudom. Nem láttam őket, de annyian voltak. Érti? – az utolsó szót már csak sziszegte, dühe egyre jobban fellobbant a férfinek, ujjai fehérebbek lettek, mint amilyenek eddig voltak, úgy szorította a csúszós fémet.
    - Ők lőtték le, én csak őket akartam elkapni, de balfék módjára ugyanazzal az átokkal, amit ők használtak! ÉRTI?! – ordította rá a kámzsás alakra, aki erre feleletképpen lehúzta csuklyáját, és kinyitotta a cella ajtaját.
    - Akkor érti – mondta Jared nyugodtan, majd hagyta, hogy a dementor azt tegye, amire már évek óta vágyott: elfogyaszthatta egy élő ember lelkét, míg a férfi öntudatlanul a földre roskadt, maga elé bámulva, élettelen szemeivel más semmit sem látva.

    - A keddi nap folyamán – kezdett bele beszédébe Dumbledore – egy olyan ember távozott az élők sorából, aki nem érdemelte meg ezt a sorsot. A hetedévesek még emlékezhetnek Jared Quenell nevére, és az alsóbb évesek is, akik az iskolai versenyeken láthatták szerepelni. Habár a Mardekárt sötét dicsfény övezi igazságtalanul, és emiatt a többi ház elítéli, ő szembeszállt ezzel a tévhittel, és igyekezett jó kapcsolatot fenntartani velük.
    Szavait rövid csend követte, majd folytatta.
    - Ez lett a veszte is, mivel barátja, a hugrabugos Elizabeth Branstone az ő jelenlétében halt meg. Az oly barátságos Hugrabug szégyenkezne mostani diákjaitól, ha látná, hogyan viselkednek a mardekárosokkal, holott eddig viszonylagos béke honolt közöttük.
    - Kedves roxforti diákok! Voldemort nagyúr azon fáradozik, hogy bejusson a falaink közé. Ez tavaly sikerült is neki két halálfalóval, mivel nem itteni diák vált gyilkossá - felismertem volna közületek azt, aki ezt elkövette. Kérlek titeket, hogy legyetek barátai egymásnak, és óvjátok a kapcsolataitokat! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ellökjük a felénk kinyújtott segítő kezet…

Kategória: Little Hangleton | Hozzáadta:: Parvi (2012-08-10)
Megtekintések száma: 231 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]