Főoldal » Cikkek » Madam Puddifoot Kávézója

Cedric Diggory emlékére - 2.fejezet
2.fejezet – Elena Windsors
 
             Aprókat pislogva nyitogatom a szememet, szinte azon gondolkozom, hogy nem is kéne még felkelni, hiszen szünet van. Aztán rádöbbenek: karácsony van! Mintha villám sújtott volna le, pillanatok alatt kipattanok az ágyból, magamra húzom a kezembe kerülő pólót és nadrágot. Mielőtt tájfunként távoznék a szobából, előbb még körbetekintek, maradt-e rajtam kívül lány a hálóteremben. A szoba másik vége felé meglátok egy ütemesen fel- és lefele süllyedő takarókupacot, utána egy félig lelógó hajzuhatagot. Az emlékeimet sorba rendezve megállapítom, hogy Hermione Granger fekszik a távoli ágyon. Nem túl sokat beszéltünk az évek során, de mindig kedves és segítőkész lánynak gondoltam. Sokan furcsának találják a háta mögött, mivel ideje nagy részét két fiúval, Harry Potterrel és Ron Weasleyvel tölti, a maradékot pedig a tankönyvei mellett. Nem értem, egyesek miért ítélik meg az embert a külső dolgai alapján, hiszen a belső sokkal fontosabb. Habár senki nem láthat annyit a belsőből, mint én, és ez néha átokként lebeg a fejem fölött.
             Odasétálok Hermione ágyához, és óvatosan megrázom a vállát. Ő átfordul a másik oldalára, és a nyomaték kedvéért még a takarót is a fejére húzza. Talán hagynom kellene tovább aludni, de akkor lemarad a karácsonyi reggeliről meg az ajándékokról! Nem, erről nem szabad lemaradni, tehát felkeltjük.
- Hermione, Hermione, kelj fel! Karácsony reggel van!
- Mi… mi az? Mi… történt? – hebegi félálomban, de én nem hagyom visszaaludni.
- Jó reggelt, Elena vagyok, egy évfolyamba járunk. Amint látom, csak mi ketten töltjük itt a karácsonyt az évfolyam lányai közül. Ne haragudj, hogy felkeltettelek, de gondoltam nem akarsz lemaradni Karácsony reggelről – mosolygással kísérem beszédemet, már csak azért is, hogy ne fojtson meg, miután sikerül teljesen felébrednie.
             Úgy látom, rögtönzött monológom megtette a hatását, ugyanis Hermione lassan, de biztosan nyitogatni kezdi a szemeit. Vagy esetleg most találja ki a rám váró halálnemet. Habár akkor még van időm elfutni, ha most talán elmennék…
- Jó reggelt neked is. – válaszol Hermione, miközben én kifelé sunnyogok a hálóteremből.
             A kilincset markolva visszatekintek a hátam mögött, és meglepődve látom, hogy már félig ki is kászálódott a melegséget nyújtó vacokból. Legnagyobb meglepetésemre nem a torkomnak akar ugrani, hanem csak ül és mosolyog.
- Bocsi, reggelente mindig nehezen ébredek. Tényleg csak ketten maradtunk idén?
             Bólintok, közben elengedem a kilincset – vagy talán magammal hozom –, és visszabandukolok az ágyhoz. Megállok a végében, majd neki támaszkodom a baldachint tartó oszlopnak.
- Még a többi hálóteremben nem tudom mi a helyzet, de hatodévesek közül teljesen biztos, hogy csak mi vagyunk itt.
- Akkor legalább nyugodtan tanulhatok – állapítja meg, miközben magára ráncigál némi ruhát. – Amúgy nem igazán szoktalak látni, vagy ha igen, akkor is külön vagy mindenkitől. Neked… nincsenek barátaid?
             Váratlanul ér a kérdés, de nem cáfolhatom meg az igazságot. Még párszor végigfuttatom magamban, hogy miért is nem keresem a társaságot, aztán csak megtalálom a számomra is megfelelő verziót.
- Nos… erről nem igazán szoktam beszélni, mert nem olyan egyszerű a helyzet. Ráadásul a legtöbben ki is nevetnek emiatt. Ha nagyon érdekel a történet, akkor elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz fogyatékosnak, vagy épp hülyének nézni.
             Hermione tisztán csengő nevetése tölti be az egész termet. Értetlenül pislogok rá, miközben ő egy fésűvel megostromolja dús, göndör tincseit.
- Ne félj, megtanultam hat év alatt, hogy a leglehetetlenebb dolog is igaz lehet. Harry mellett megszokja az ember a furcsaságokat.
             Halvány mosoly fut át az arcomon, legjobb tudásom szerint produkált. Kényelmetlenül fészkelődöm, továbbra is az oszlopot támasztva. Lábammal karcolgatom a faborítású padlót, szememet lesütve porcicákat, pororoszlánokat vadászok. Úgy látom, még nekik is korán van, vagy épp ők is elvonultak karácsonyozni, mindenesetre egy árva poregérkét sem látok, így hát belevágok életem sokkoló történetébe:
- Gondolom Voldemort története nem új neked sem, főleg, hogy Harryvel lógsz. Mielőtt Harry utolsó senkivé tette, megtámadta a családomat is. Édesanyámék persze készültek erre, még akkor is, ha gondosan el voltak rejtve, hiszen tudták, hogy a Főnix rendjének meg vannak számlálva a napjai. Édesapám megszállottan kutatta a sötét varázslatokat, azok eredetét, és persze az ellenátkokat. Ez nem igazán nyerte meg a halálfalók tetszését, de még talán elnézték volna. A legnagyobb gondot édesanyám jelentette, ugyanis ő lélekgondozó volt.
             Hermione elkerekedett szemmel méreget a talpam utolsó szegletétől egészen a fejem búbjáig. Sejtettem, hogy ezzel a mondattal még az ő hajókötél vastagságú idegeit is bujdosásba kényszerítem.
- LÉ-LEK-GON-DO-ZÓ?? – szótagolja, miközben szemmel láthatólag nincs magánál.
- Valahogy éreztem, hogy te sem fogsz hinni nekem. Idáig, egy ember kivételével, senki sem állt szóba velem, miután meghallgatta a rémtörténetet.
- Tehát… édesapád is és édesanyád is a Főnix rendjének dolgozott. Édesapád a sötét varázslatokkal foglalkozott, akkor, ha jól sejtem, Charles Windsors volt ő. Tévedek?
             Juhé! Továbbra is szóba áll velem, ez már jó jel! Lunával is így kezdtük a barátkozást még anno a vonaton. És még apám nevét is tudja! Ennyire híresek lettek volna a szüleim?
- Igen, minden stimmel.
- Akkor anyukád pedig Tracey Mallorn. Róla nem sokat tudok, olyan, mintha mindent kitöröltek volna róla, hogy feledésbe merüljön.
- Pontosan így történt minden. Mivel édesanyám az akkori legnagyobb fegyvernek számított Voldemort ellen, minden dokumentumot megsemmisítettek róla. Nem akarták, hogy léte kitudódjon. De ez persze nem sikerült, mivel akkoriban már az egész Mágiaügyi Minisztériumot átszőtte a sötét erő. A bátyámról és rólam teljes titoktartás volt, mivel bármelyikünk örökölhette a képességet. Aztán valahogy mi is napvilágra kerültünk. Ekkor látogatott meg minket tizenöt halálfaló, megkínozták apámat, anyámat, de ők nem árultak el minket. Pedig, ha tudják, hogy alig pár méterre voltunk tőlük, nem ússzuk meg ennyivel.  – keserű nevetés szakad ki belőlem, aztán lezuhan a sötétfüggöny a gondolataimra. – Aztán megölték anyámat… nem a gyilkos átokkal, nem a cruciatussal, hanem kézzel halálra kínozták, mugli módon… Azt hitték így apámat szóra bírják, de anyám megbűvölte apám lelkét, vagy mit, és így azt is elfelejtette, hogy gyerekei vannak. Ez mind szép és jó volt, apám a Szent Mungóba került, és mai napig fogalma sincs róla, hogy van egy fia, meg egy lánya. Anyám átka tökéletesen működött… Viszont a képessége kettészakadt, Delwyn látnok lett, legalábbis remekül megérez dolgokat, ha nem is évekkel előre, én pedig a halottakkal társalgok. Na ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megjelenik előttem és akkor tea délutánt tartunk, hanem valamilyen állat képében visszajöhet elintézni valami fontos dolgot. Ilyenkor kéri a segítségemet, hogy legyek az úgymond közvetítője. Nos, ez az én nagy történetem röviden. Ezért vagyok olyan visszahúzódó. Valahogy senki nem kívánja barátjának az ilyen furabogarakat. Lemegyek reggelizni, és ne haragudj, hogy húztam az idődet.
             Néhány lépéssel elérem az ajtót, aztán megállás nélkül süvítek a Nagyteremig. Sikerült ismételten leégetnem magam, nem először életben. Miért nem tanulom meg, hogy nem illik fecsegni, pedig Delwyn már ezerszer figyelmeztetett, hogy senki nem fog hinni nekem. Dühömben ököllel verek bele az egyik páncélba a fal mellett, ami csörömpölve fogadja ütésemet. Útközben összefutok néhány tanárral, gondolom ők is reggelizni sietnek, majd megpillantok egy kisebb hollóhátas csoportot. Ha tegnap este nem csalt a fülem, akkor ebből a házból való Harry Potter barátnője, és ha még jól is emlékszem, akkor kapcsolatuk nem épp felhőtlen. Nos, továbbra sincs mások életéhez közöm, de meg kell mondanom, sajnálnám, ha Harryt kihasználnák, nagyon helyes fiú. Viszont felnőtt számot hord alsónadrágból, így szíve joga, hogy mit csinál. Engem pedig nem is ismer, úgyhogy végképp érdekes lenne, ha én akarnám megváltani a világát.
             Lelassított léptekkel közelítem meg a Nagyterem ajtaját, legalább ezen az egy napon megpróbálom elkerülni a további köznevetséget. Elhaladok a hollóhátas végzősök csoportja mellett, és mint mindig, most is belehallgatok önkéntelenül a beszélgetésükbe.
- Cho azt mondta nekem tegnap, hogy ezt az évet már végig húzza Harryvel, aztán majd nyáron szakít vele. De addig nem húzhatjuk ezt az egészet – magyarázza az egyik lány, ha jók a megfigyeléseim, akkor Cho legjobb bartánője, Marietta.
- De ez így nem mehet tovább. Tegnap is véres verekedésbe fúlt az edzésünk. A griffendélesek egytől-egyig lenéznek minket, mivel Cho továbbra sem vallja be Harrynek az igazságot.
             Még jobban lassítok a tempómon, hiszen ez a beszélgetés már engem is érdekel. Lehajolok az egyik oszlopnál, csak mintha a cipőmet kötném, így feltűnés nélkül figyelemmel kísérhetem a beszélgetés fejleményeit.
- De Roger, fogd már fel, hogy nem tudok semmit tenni. Cho megrögzötten hiszi, hogy megszereti Harryt. Vagyis remélem, hogy ez a célja ezzel az egész színjátékkal. – feleseli Marietta megszállottan.
- És akkor most Cho Chang miatt tűrjük ezt az egészet? Én is kedveltem Cedricet, de ezt ő sem nézné jó szemmel. – csatlakozik egy sipítozó hang a társalgáshoz. – Mi lenne, ha mi állnánk oda Harry elé, és vázolnánk neki a szitut?
- Akkor kérlek, az lenne, hogy még jobban elmélyítenénk ezt az egész kalamajkát – vágja rá reflexből Marietta. – Azt suttogják, hogy már Ron és Hermione is próbált vele beszélni, de rájuk sem hallgat. Nem akar tisztán látni, egyszerűen belebolondult Choba.
             Azt hiszem, eleget hallottam, inkább megyek reggelizni, mielőtt a szerzett információ megfekszi a gyomromat. Rossz szájízzel sétálok be a Nagyterembe, és elfoglalom szokásos helyemet a Griffendél asztalnál. Távol a többiektől, a pad utolsó kis csücskén. Kiszedek a tányéromra némi rántottát, aztán végignézek a roskadásig telített asztalon. Hát igen, a házimanók ma kivételesen kitettek magukért. Gőzölgő kakaós kancsók, friss hideg tejet rejtő edények és kisebb-nagyobb üvegekben sárgálló sütőtöklé kelleti magát a különböző finomságok között. Az ember azt sem tudja, mit kóstoljon meg elsőként, és főleg, hogy mivel folytassa a sort.
             Már épp eldöntöm a mai nap legnagyobb kérdését, miszerint mivel is tömöm tele magam, mikor három árnyék jelenik meg a saját magán szekcióm körül. Félig még a tojásrántottában turkálva nézek fel, aztán azonnal le is rakom a villámat.
- Leülhetünk hozzád? – kérdi Hermione egy mosoly keretében. – Persze, csak ha nem zavarunk.
             Teli szájjal biccentek nekik, aztán némi gyors rágás kíséretében útjára bocsátom a falatot. Kihúzom magamat a padon, hadd lássák, hogy nem egy utolsó hegyi troll vagyok, még egy barátságos mosolyt is villantok feléjük. Megvárom, ameddig Harry és Ron is helyet foglalnak, aztán kezet nyújtok először Harrynek, utána Ronnak.
- Sziasztok, Elena vagyok. Még nem igazán találkoztunk, így gondoltam bemutatkozom a kínos megszólítások elkerülése végett.
             Most sem csalódtam megérzéseimben, Ron közelít hozzám barátságosabban, habár Harrynek inkább a világgal van gondja, nem csak az én jelenlétemmel. Semmi sem tántoríthat el barátkozási szándékomtól, így hát csevegést kezdeményezek:
- Amúgy ti mit terveztek a szünetre? Persze, azon kívül, hogy megnézitek az ajándékokat?
- Én előre meg akarom írni az átváltoztatástan leckét, McGalagony nem kímélt minket. Három tekercset kér az egyszerű és az összetett átváltoztatások csoportosításáról. Idáig alig a felét tudtam megírni, azt is csak nagyvonalakban. Mintha régebben nem is csoportosították volna az átváltozásokat, csak az elmúlt tíz-tizenöt évben kezdtek volna neki!
- Igen, csak az utóbbi két évtizedben látták meg a jelentőségét a csoportosításnak. Nem véletlenül adta fel McGalagony ezt a feladatot. Már megkérdeztem ezzel kapcsolatban, annyi segítséget adott, hogy a zárolt részlegből elhozhatok egy könyvet. Valahogy így hangzott a címe: Átváltoztatások a sötét középkortól napjainkig.
- Ez most komoly? Hermione, nem mondtad, hogy egy másik strébert akarsz bemutatni nekünk! Egy aranyos, visszahúzódó lányról volt szó, de ő teljesen olyan, mint te! – fakad ki Ron két falat kenyér között.
- Leszámítva azt az apró tényt, Ronald, hogy szőke haja és kék szeme van. Visszatérve a házihoz, kölcsön kérhetném majd azt a könyvet, vagy összeülhetnénk megírni együtt a fogalmazást? Legalább a fiúk sem rólam másolnák az egészet, hanem a könyvből. Harry, Ron, benne vagytok?
- Felőlem jah. Harry?
- Mi? Bocs, nem figyeltem. Épp azon gondolkodtam, hogy még hány órát kell kibírnom Cho nélkül. – Harry elfátyolozott szemmel bámul a semmiségbe, miközben folytatja. – Alig pár órája ment el, de már hiányzik…
             Hirtelen ötlettől vezérelve szavába vágok:
- Mi hiányzik belőle a legjobban?
             Megrökönyödve mered rám, mintha legalább azt kértem volna tőle, hogy cigánykerekezve énekeljen Dumbledorenak.
- Mégis mi hiányozna belőle? Hát… hát… minden! Ő a barátnőm! Évek óta rá vágytam!
             Gonoszan mosolygok, és hasonló fajta gondolatok is kerülgetnek. Ha már Cho nem vet véget ennek a szánalmas színjátéknak, akkor majd Harry felől közelítjük meg a probléma megoldást.
- Szép dolog ez a szerelem, habár nekem még nem igazán volt benne részem. Mondjuk én úgy képzelem el az ideális kapcsolatot, hogy eleinte csak találkozgatunk, sétálunk, megismerjük egymást, aztán jön az első csók valami romantikus helyen. Esetleg a barátaim még örülnek is a választottamnak. És ami a legfontosabb, úgy fogad el, amilyen, és főleg aki vagyok. Nem azért akar velem lenni, mert beszélgetek a halottakkal, vagy épp mert híres vagyok, hanem azért, ahogy beszélek, ahogy viselkedem, ahogy viszonyulok hozzá.
             Ismét meredt szemeket kapok válaszul, de most nem csak Harry, hanem Hermione és Ron is üveges tekintetével tüntet ki. Úgy érzem, ideje ezt a társalgást berekeszteni, mielőtt elüldözöm újonnan szerzett barátaimat.
- Ne haragudjatok, most megyek a könyvtárba, ki akarom választani minél előbb Gyógynövénytanra a három kötelező növényt, amit majd megfigyelek. Nem lesz egyszerű ebből a tantárgyból a RAVASZ-t megszerezni.
             Felállok az asztaltól a lehető legóvatosabban, és gyors léptekkel kisurranok a Nagyteremből.
 
             Félretolom a következő könyvet, és egy újabbért nyúlok. Fáradtan kitekintek az ablakon, és meglepődök, hogy már késő délután van. Ennyit olvastam volna? Oldalra nézek a mellettem heverő könyvkupacra, és hátrahőkölök. Túlteljesítettem az elképzeléseimet: négy gyógynövényekkel és ápolásukkal foglalkozó könyv hever mellettem, jobbára elolvasva. Még kétszer újra számolom, de mindannyiszor négyet kapok, így hát feladom mára a tanulást, jegyzetelést. Macskát megszégyenítően nyújtózkodom egy jólesőt, és elindulok vacsorázni. Eszembe jut, hogy még meg sem néztem a karácsonyi ajándékaimat, úgyhogy gyorsan útirányt változtatok a klubhelyiség felé. A Kövér Dáma megszokottan mosolyogva köszönt, aztán mással kezd el foglalkozni. Hogyne, végül is nem akarok bejutni a saját részlegembe. Eleinte normál hangnemben ismétlem a jelszót, egészen addig, ameddig a Dáma már el akar sétálni portréjából. Ekkor némileg hangosabban hívom magamra a figyelmet, talán kicsit a visszhangzás is rásegít:
- A jelszó tehát FŐNIX!
- Jól van, jól van, nem kell mindjárt makacskodni, menj csak befele.
             Az egész klubhelyiséget kihaltan találom, valószínűleg mindenki elindult vacsorázni, már aki még itt maradt a szünetre. Nyugodtan lépdelek a fához, ahol már csak három ajándék árválkodik, és óvatosan megkeresem rajtuk a név címkét. Legnagyobb meglepetésemre mindhárom ajándék az én nevemre szól, tehát felnyalábolom őket, és a legközelebbi bársonyfotelba vetődöm. Felhúzott térdeim között tépkedem szét az első ajándékot, drága egyetlen bátyámtól. Egy új bájital készlet bújik elő a csomagolásból. Kigyönyörködöm magam a különböző lombikokból és ezüst mérlegből álló egyveleget, aztán félre rakom őket, és magamhoz húzom a következő csomagot. Feltépem a csengettyűkkel díszített papírt, és eláll a lélegzetem. Sárkánybőrkötéses napló csusszan a kezembe, abból egy cetli hullik ki.
 
„Sok szeretettel! Remélem, hogy hasznát veszed, ha nagyon egyedül érzed magad. Hermione”
 
             Könnyek között nyúlok a harmadik csomagért, habár meg mernék esküdni, hogy ennél nagyobb meglepetés nem érhet a mai nap folyamán. Egyszerű barna papírba csomagolt apró tárgy, továbbra is névtelen küldőtől. Egy mozdulattal feltépem a borítást, aztán már csak az aprócska ékszeres dobozt látom. Gyönyörűen megmunkált, kagylóból készült csodát tartok a kezemben. Halvány rózsaszín erezetek futnak a hófehér kagylóhéj mélyedéseiben, végül eltűnnek a doboz fenekén, mintha ott sem lettek volna. Óvatosan nyitom fel a fedelét, félve, hogy a csoda szétfoszlik egy pillanat alatt, ha nem vigyázom rá eléggé. Halk dallam töri meg a szoba csendjét, egy olyan dallam, melyet már évek óta nem hallottam. Végigkutatom a dobozkát oda s vissza, de egy rövidke mondaton kívül semmi mást nem találok.
 
„Édesanyád egy lépést sem tett e nélkül, te se tégy másként”
 
             Robotként haladok a folyosókon, zsebemben az aprócska dobozzal. Senkire és semmire nem figyelek, bár jelenleg még saját magammal sem tudok mit kezdeni. Néhány falatot letuszkolok a gyomromba, aztán máris indulok vissza a klubhelyiségbe. Magyarázat nélkül átcsörtetek Hermionén és Ronon, bevonulok a hálóterembe, és magamra húzom az ajtót.
Kategória: Madam Puddifoot Kávézója | Hozzáadta:: Hermy (2012-08-03)
Megtekintések száma: 184 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]