.:: Előcsarnok ::.
.:: Belépés ::.

.:: Művek ::.
Little Hangleton [1]
Drámai történetek gyűjteménye.
Malfoy-kúria [0]
Sötét, angst történetek tárháza.
Godric's Hollow [0]
Akciós, kalandos történetek.
Roxfort [0]
Az általános, az iskola épületén belül játszódó történeteknek.
Weasley Varázsvicc Vállalat [0]
Paródiák, vicces történetek, minden, amit elborult elmével írni lehet. (Nem trollkodás.)
Madam Puddifoot Kávézója [5]
A romantikus történetek.
Szellemszállás [0]
Slash, femslash, pre-slash.
Kilenc és háromnegyedik vágány [0]
Könyvek, filmek, zenék alapján játszódó történetek. (Fantasy, hétköznapi történetek, versek, novellák, ... )
.:: Szünet ::.
200
.:: Kérdéseink ::.
Értékeld honlapomat
1. Kiváló
2. Jó
3. Nem rossz
4. Rossz
5. Szörnyű
Eredmények | Vélemények archívuma
Összes válasz: 2
.:: Látogatók ::.
Mindenki: 1
Muglik: 1
Varázslók: 0
Lopni nem szép:)
Főoldal » Cikkek » Madam Puddifoot Kávézója
Cedric Diggory emlékére - 4.fejezet
4. fejezet – Régen hallott dallam
 
            Alig egy nap telt el, mióta Cedric visszatért az élők közé, még ha csak ideiglenesen is. Azon a reggelen fogadott teljes bizalmába Hermione, és azon a napon tapasztaltam meg először, hogy milyen, amikor az embernek barátai vannak.
            Eleinte még úgy éreztem, csak azért visznek magukkal mindenhova, mert Hermione megkérte őket rá, de hamar eloszlatta a kétségeimet az esti kirándulás. Harry maga hívott el teázni Hagridhoz, és mikor szóba hoztam, hogy nem szeretnék felesleges kerék lenni, kikötötte, hogy ragaszkodik a társaságomhoz, akár Hermione nélkül is. Ezen az estén kerek tíz percet töltöttünk kettesben, a lehető legnagyobb zavarban. Azt még igaz, nem tudom, hogy ő mitől jött zavarba, engem csak a helyzet drámaisága rendített meg. Egy főnixnek álcázott ember, vagy lélek, nevezzük, aminek akarjuk, elvárja tőlem, hogy napok alatt szétverjek egy amúgy is pocsékul működő látszat kapcsolatot. Csak a neveltetésemnek köszönhettem, hogy nem tört ki belőlem a torkomat kaparászó nevetés ebben az ironikus helyzetben.
- Furcsa, sosem hittem volna, hogy ilyen jól el lehet veled beszélgetni – kezdte Harry, miközben a megszokottan veszekedő Ront és Hermionét figyeljük.
            Legszebb mosolyaim egyike közül válaszoltam:
- Valljuk meg, nem kerestük egymás társaságát.
- Nem, de remélem ez még pótolható. – vágta rá.
- Ígérem, pótoljuk, amint tudjuk, de ha most nem szedjük szét őket, akkor ahelyett, hogy összejönnének, inkább megölik egymást.
            Harry megrökönyödve fordult felém, hangján is éreztem a meglepetést.
- Honnan tudod?!
- Maradjunk annyiban, hogy női megérzés  – mosolyogtam vissza.
             Bólintott.
- Nem… haragszol meg, ha azt mondom, hogy szép a mosolyod? – tette hozzá szinte suttogva.
             Mint ismételten jól nevelt gyermek, elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, és inkább a vitázó felekre összpontosítottam. Ha akar valamit, úgyis újrapróbálkozik.
- Ron, Hermione, most mi a vita tárgya? – próbálkoztam.
- Az, hogy Ronald egy idióta!- sipította a lány.
- Ejnye, azért ezt talán finomabban is lehetne kezelni…
- Finomabban? Ő? Hisz egy hárpia megirigyelné!
- De Ron…
- Te csak ne Ron-ozz nekem! Nézz rá…
- Mit nézzek rá? Inkább te nézz magadba! Ahelyett, hogy végre megcsókolnátok egymást! – szalad ki a számon a végzetes mondat. – Hoppá… akkor én most visszamennék a klubhelyiségbe, ott találkozunk…
             Gyorsan visszaszaladtam a kastélyba, és egész este ki sem mozdultam. Néhány mondatot váltottam Cedriccel, elmeséltem neki hogy alakultak a dolgok, aztán megvitattuk a továbbiakat, s mire Hermione is a hálóterembe sietett, én már mélyen aludtam.
 
             Ezekre így visszagondolva az ágyon ülve, rá kell döbbennem, hogy szerves része lettem a köztük és köztünk zajló eseményeknek. Megsimogatom hű társam és kihasználóm fejbúbját, ő álmában morog, avagy berreg válaszként. Hiába halott az ember, az alvásról nem mondhat le élő testben. Néhány ruhadarabbal a kezemben elvánszorgok a szekrényemig, ott magamra öltöm őket, után lerogyok a padlóra, cipőt keresni. Miután ezzel is végzek, feltűnik végre, hogy Hermione nincs az ágyában. Óvatosan visszaaraszolok az időközben beszerzett, enyhén lehasznált állapotú kosárig, és megbökdösöm egyetlen főnixemet. Nyekeregve-berregve, szárnyait csapkodva kel, akárcsak egy tíz éves kandúr macska.
- Mi van? –kezdi mogorván.
- Neked is jó reggelt. Nem tudod, merre jár Hermione?
- Tudom is én? Halott vagyok, nem nyomkövető bűbáj…
- Nem kell mindjárta torkomnak ugrani, segítséget próbáltam kérni tőled.
             Nyújtózkodás közben veti oda a szavakat:
 - Myrtill mosdójában van, ki van borulva, Harry nem rég jött el tőle. Ha sietsz, egyedül találod, de a helyedben karon ragadnám Ront is. Ezt az egészet csak ők tudják megoldani maguk között. És most hagyj még egy kicsit aludni.
- Jól van, őfelsége, majd szóljon, ha lehet Önnel értelmesen beszélgetni.
             Átvonulok a fiú hálótermekhez, bekopogok. Öt perc várakozás után újra megpróbálkozom az előbbi művelettel. Mivel senki nem válaszol, teljes nyugalommal benyitok. Ron fél lábát lelógatva horkol az ágyon elterülve. Odasétálok hozzá, megbökdösöm. Ő nála is hasonlóan kedves ébredést tapasztalok, mint előbb Cedricnél. Horkantások közepett átfordul a másik oldalára, fejére húzza a takarót.
- Ronald, ébredj fel! - sziszegem.
- Mi van? - morogja.
- Szükség lenne rád, lehetőleg beszámítható állapotban.
- Minek? Szünet van. Hagyj békén!
             Sóhajtok.
- Hermione Hisztis Myrtill mosdójában sír, és elég tisztességesen ki van borulva. Ez sem érdekel?
             Ronról senki nem moshatja le, hogy aranyvérű varázsló család sarja. Voldemortnak előnyére válna az a gyorsaság, amit ez a mondat idézett elő nála, sőt Flitwick professzor térdre borulna örömében, ha látta volna ezt az összehangolt varázslat sorozatot. Még porzik a padló, miközben Ron kiviharzik az ajtón, maga után húzva lebegő zoknijait és iskolai talárját. Kíváncsi lennék, hogy minek neki most talár, de ő biztos tisztában van vele.
             Nyugodtan lesétálok azon az útvonalon, amit Hermione mutatott nem rég, csendben végigosonok a Hugrabug klubhelyiség bejárata előtt, aztán a megfelelő képnél besurranok a konyhában dolgozó házi manókhoz. Megrendelem Cedric reggelijét, ismételten megesketem őket, hogy egy szót sem szólnak senkinek, végül bátorító mosoly kíséretében biztosítom őket, hogy remekül dolgoznak. A visszaúton betérek a könyvtárba is, kikölcsönzök néhány könyvet. Madam Cvikker rosszalló pillantására végigtekintek magamon. Megállapítom, hogy nem csak Ron volt beszámíthatatlan ezen a reggelen, én is csatlakozom az őrültek listájához. Habár még mindig kevésbé problémás pizsamának nevezett pólóban és rövidnadrágban flangálni a kastélyban, mint lebegő zoknikkal rohangálni. Fejet lehajtva sietek vissza a klubhelyiségbe, hónom alatt újabb két tankönyvvel, amik hamarosan az asztalon landolnak. A portré alig hallhatóan nyikordul mögöttem, megfordulok, hogy megnézzem ki ez a korán kelő. Meglepetésemre Harry igyekszik befele, ő is felettébb csendesen, szinte osonva.
- Hát te? – vonom kérdőre.
             Harry összerezzen a hangomra.
- Ejnye, mit settenkedsz? Olyat ugrottál, mint aki rosszban sántikál.
- Kivételesen nem. Hermioneval voltam, a másodikon. Csak nem akartam, hogy mások kérdezősködjenek. Végül is, nem megszokott dolog, hogy egy fiú sétálgat a lány mosdóban, még akkor is, ha már nem használják.
             Elképzelem a lehetetlen jelenetet, aztán felnevetek. Igen, Harry Potter egy elhagyatott mellékhelyiségben ténfereg naphosszat, mert megteheti.
- Jót nevetsz rajtam? – érdeklődik gúnyos hangnemmel.
- Természetesen. Ha előtted is lejátszódna ez a jelenetsor, te is nagyon jókat nevetnél. Egyébként, Hermione hogy van?
- A körülményekhez képest egész jól. Mikor eljöttem épp kiakadt Ron öltözékén. Nem tudod miért vonszolt magával egy iskolai talárt?
             Ismételten a torkomat kaparássza a nevetés, de nem engedek neki. Inkább komoly arccal felteszem az oldalamat furdaló kérdést:
- A zoknikat már megrendszerezte?
- A miket?! - kérdez vissza Harry, megítéléseim szerint legalább két oktávval magasabban.
             Nagyvonalúan legyintek.
- Nem számít. Amikor innen kiviharzott még lebegtek utána a zoknik, gondolom nem fejezte be a lebegtető bűbájt, vagy akármit is használt.
             És végre elneveti magát. Most, hogy ezt elértem, méltóságteljesen elvonulhatok befejezni a hátralevő lecketömeget. Ha számításaim nem csalnak, akkor holnapra elvégezhetem mindet.
- Elena!
             Megtorpanok a első lépcsőfokon, és visszafordulok.
 - Tessék? – kérdem elképedve.
 - Csak… azt… akartam… kérdezni… hogy este lenne-e kedved segíteni az átváltoztatástan leckében? Persze, csak ha ráérsz. Elég hamar megakadtam benne, és Hermione nem hajlandó segíteni.
             Elakadó lélegzettel, vadul kalimpáló szívvel válaszolok:
- Ho-o-ogyne. Ha tudok, akkor segítek.
- Szuper! Akkor mondjuk hatkor a tónál? Előtte még ki akarok próbálni néhány új taktikát a kviddics szezonra.
- Nekem tökéletes! Akkor hatkor ott  – válaszolok, és meg sem állok az ágyamig.
 
             Magamra kanyarítom a köpenyemet, és nekivágok a puha hónak a csillagos ég alatt. Fura belegondolni, hogy máris sötét van, és mégis fiatal az este. Szeretem a téli estéket, még ha oly hidegek is.
             Halkan ropog a friss hó a talpam alatt, szinte csak erre tudok koncentrálni. Még akkor is, amikor fejem valami keményen koppan. Félénken mérem végig az úttorlaszt, aztán megnyugszom. Nem halálfalók támadtak rám, még csak nem is egy fának rohantam neki. Harry arcvonásait böngészem ki a sötétségben, majd a mellkasát tapogatom végig.
- Hopp, ne haragudj. Még nem szokott hozzá a szemem a sötéthez. Tényleg, hogy akarsz ilyen sötétben tanulni egyáltalán?!
- Be kell vallanom neked valamit. Semmi köze a tanuláshoz az egésznek.
- Akkor mi ez az egész?
             - Beszélgetni szeretnék veled. Mostanság nem vagyok tisztában az érzéseimmel. Nem tudom, hogy ki a barátom, és ki nem. Tudom, hülyén hangzik, hogy ezt pont veled akarom megvitatni, de jelenleg se Ronban, se Hermionéban nem tudok megbízni. Az utóbbi hetekben nagyon sokat veszekszünk.
             Óvatosan megérintem az arcát, utána tovább megyek, és megsimogatom. Nem húzódik el az érintés elől, de nem is reagál rá különösebben. Ha ő így makacskodik, akkor én is makacs leszek. Kézen fogom, és a tó irányába taszigálom. Már pedig én sétálni fogok, és ha én sétálok, akkor ő is. Két lépés között faggatom a problémáiról:
 - Nos, mi is ez a nagy érzelmi válság, amivel mostanság küzdesz?
 - Hát… nem tudok dönteni. Ha Ronéknak hiszek, akkor Chot el kéne hagynom. Viszont évek óta érte vágyódom, és most végre együtt vagyunk.
- És úgy érzed, hogy vele le tudnád élni az életedet?
- Igen… vagyis… talán. Vannak fura dolgai, de hát egy kapcsolatban áldozatokat kell hozni. Senki sem lehet tökéletes.
- És ő is meghozza érted ezeket az áldozatokat?  Csak néhány kérdésre válaszolj. Nem feltétlenül szükséges hangosan, elég, ha magadban. Nem kell az orromra kötnöd mindent.
- Szívesen válaszolok neked. Melletted nem érzem azt, hogy bizonyítanom kell, nem vársz tőlem semmit.
- Ron és Hermione mindig megmondják, ha valami nem tetszik nekik?
- Igen. – elhúzza a száját. – Mindig, kivétel nélkül.
- Cho hányszor említette meg, hogy valami nem tetszik neki?
- Egyszer sem. Ő ilyennek szeret engem. Mégis csak Harry Potter vagyok.
- És Harry Potter tökéletes? Egyáltalán nem. Ne hidd, hogy nincsenek hibáid, mert egyszer-kétszer randiztál Voldemorttal. Ha úgy vesszük, ez is az egyik hibád. Vonzod Voldemortot, mint méz a méheket. Akkor másik hibád: naiv vagy.
 - Naiv? Én? Nem vagyok naiv!
- Mindjárt még a hiút is hozzáírom a számládhoz. Látod, neked is vannak hibáid. Cho szülei tudnak rólad?
- Nem tudom… talán… vagyis… azt mondta, majd tavasszal bemutat a szüleinek.
- Akkor már csak egy kérdésem van. Cedricről tudtak a szülei?
- Igen, mai napig őt tartják a Nagy Ő-nek.
            Harry Potter saját maga fedte fel az igazságot. Nem kellemes, amikor az ember rájön, hogy szeretete tárgya csupáncsak egy illúzió. Egy ábrándkép, amely miattunk nem foszlik szét, saját hazugságainkkal tápláljuk, egészen addig, ameddig ki nem derül: az egész csak szemfényvesztés. Sokan ezt kihasználják, mások naivságára építenek. Ahogy most Cho is tette. Vajon ezek után mit lép Harry?
            Óráknak tűnő percek telnek el. Hallgatjuk a park és a tó neszezéseit, a varázslények halk motoszkálásait. Kerülöm Harry tekintetét, egész testemmel elhúzódom tőle. Csendben sétálgatunk az estében, nem törődve se idővel, se a környezettel. Gondolataim között kutatok valami használható után, de ki az, aki ilyenkor nem csak üres fecsegéssel tölti ki a mondandóját? Ezt a játszmát saját magának kell megvívnia, és legfőképpen megnyernie. Itt nincs második hely, vagy vigaszdíj. Itt csak győzni lehet, vagy elbukni.
            Hirtelen megtorpan útitársam, és szembefordul velem.
  - Elena, ne haragudj, de valamit tudnom kell! – azzal magához szorít, és minden romantikát mellőzve az ajkait az enyémre tapasztja.
            Alig fogom fel a történteket, és máris vége. Harry még egyszer bocsánatot kér, és rohamléptekkel eltűnik Hagrid kunyhója felé. Szívem szerint utána rohannék, de nem alázom meg magam. Még egyszer nem. Ennyi bőven elég volt az elkövetkezendő tíz évre is.
            Könnyeimmel küszködve jutok vissza a palotába, de a klubhelyiséget már túl messzinek ítélem. Fogalmam sincs, melyik emeleten vagyok, de ez nem is érdekel. Megtapogatom köpenyem zsebét, előkotrom belőle édesanyám hagyatékát: a kincses ládikát. Lerogyok az egyik eldugottabb sarokba, és eltökélem, hogy megfejtem a titkát. Óvatosan nyitom fel a fedelét, pontosan úgy, ahogy legelőször tettem. Megint megszólal a kellemes dal, ismét magával ragad. Tudom, hogy hallottam már valahol, és tudom, hogy sokat jelent nekem. Csak a legfontosabbal nem vagyok tisztában: mikor és kitől? Ismét töviről-hegyire átkutatom a parányi ajándék minden szegletét, de ugyanúgy, mint Karácsonykor, most sem lelek semmi érdekeset. Letörlöm utolsó könnyeimet, szipogok egy keveset, és talpra állok. Le kell zárnom minél előbb ezt az egészet, mert a végén elvesztem a józan ítélőképességem. Hiszen idáig mindig megéreztem, hogy a másik mire készül, vagy milyen érzések kavarognak benne. Most mégis miért nem?
            Nem folytathatom a gondolatmenetet, mert egy tompa puffanással földet ér valami mellettem. Mint jól nevelt lány, azonnal fel is sikoltok:
- Merlin görbebotjának egyetlen szem türkizköve!
- Honnan veszed, hogy Merlin türkizkövet használt energiatárolásra?
- Cedric! Kilelt a hideg tőled! Nem tudtál volna előre szólni?
            A főnix kecsesen meghajol előttem, aztán gúnyos hangnemmel hozzáteszi:
- Legközelebb baglyot küldök előre, hogy megfelelő-e az időpont. Így rendben leszünk?
            Bólintok. Visszatelepedek újra a kemény földre, egészen közel a madárhoz.
- ­Mi szél hozott? – kezdem kertelés nélkül.
 - Őszintén? Elfelejtetted a vacsorámat. Szegény Hermione nem tudott tőlem tanulni, olyan hangosan kopogtak a szemeim. Majd’ egy órán át próbáltam elmagyarázni neki, hogy mi a bajom, de nem vezetett célra a csipkedés meg bökdösés.
             - Örülj inkább, hogy nem vágott ki az első nyitott ablakon. Én lehet, hogy megtettem volna, ha engem csipkedsz össze-vissza. – vágom rá.
- Hé! Csak finoman csipkedtem! – válaszolja durcásan.
             Megsimogatom alig toll fejbúbját, és végre feltűnik a változás: Cedric felnőtt főnix lett. Lángvörös szárnyain futtatom végig az ujjaimat, aztán szemügyre veszem minden porcikáját. Semmi kétség, napról-napra gyönyörűbb teremtés lesz. És napról-napra kevesebb ideje is marad, hogy megvalósítsa, amiért jött: megmentse Chot saját magától.
             - Hé! – kiáltom most én, aztán a sajgó kezemhez kapok. – Ha még egyszer megcsípsz, kereshetsz magadnak alvóhelyet.
             - A kosaramon kívül nem vagyok hajlandó máshol aludni, de ezt majd utána megvitatjuk. Most figyelj rám, kérlek. Tudom, mi történt kint a tónál. De ami még ennél is fontosabb: befejezném vacsorám történetét…
             - Már meg ne haragudj, Cedric, de, úgy érzem, a vacsorád története felettébb eltörpül az én jelenlegi problémáim mellett…
             - Te is nőből vagy, hallgass már végig!
             - Kérlek, ha ez az óhajod…
             - Köszönöm. Tehát, ott hagytam abba, hogy nem tudtam Hermionéval megértetni mit szeretnék, a gyomrom pedig már igen csak korgott. Aztán hirtelen minden megváltozott. Nem kellett bökdösnöm a lányt, egyszerűen csak megértette mit akarok. Most elindult nekem vacsorát szerezni a manóktól, én meg egyenesen hozzád jöttem. Mit műveltél? Mit tettél? Mitől értett meg?
             Eltátom a számat, gyanúim szerint az állam a földet verdesi. Az aprócska dobozkára nézek, aztán Cedricre. Nem lehet semmi más, csakis a doboz. Ezért kaptam volna? A dallam hatására, vagy valami varázslat miatt ideiglenesen más is értheti a halottakat. Megártott volna a mai este?
 
Kategória: Madam Puddifoot Kávézója | Hozzáadta:: Hermy (2012-08-03)
Megtekintések száma: 418 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]