Főoldal » Cikkek » Madam Puddifoot Kávézója

Cedric Diggory emlékére - 5.fejezet
5. fejezet – A főnix hamvai
 
             Gondolkodás nélkül felkaparom magamat a padlóról, és egyenesen a konyha felé veszem az irányt. Fél úton sem járhatok, amikor a visszafelé igyekvő Hermionéba botlom. Megpillantom kezében a tömegnyi húsfélét, még a félig visszadugdosott kolbászt is.
- Mióta is fogyasztanak a főnixek ennyi húsfélét? – kérdezem Cedric felé fordulva.
             Újra a jól megszokott berregő-dobhártyaszaggató nevetés tör ki belőle, majd kikap egy kandikáló sonkadarabot Hermione kezei közül, és jóízűen neki áll falatozni.
- Ha jól sejtem ez különleges kívánság volt, és nem egy főnix számára, hanem Cedric számára. – fűzöm hozzá.
             Új barátom teli szájjal bólogat, és láthatólag hidegen hagyja jelenleg mindennemű probléma, ami nem az evéssel kapcsolatos. Így hát inkább hagyom falatozni, én pedig Hermionéhoz fordulok.
- Tényleg értetted, amit mondott?
             Hermione bólint komoly arccal.
- És most értetted, hogy miről beszéltünk?
- Nem.
             Előveszem édesanyám hagyatékát, és kinyitom.
- Cedric, két falat között mondj már valamit.
- Valami. – vágja rá, és máris folytatja az étkezést.
             Kérdezni sincs időm, Hermione sikolyából következtethetek a válaszra.
- Na, akkor már ezt is tudjuk. És a megoldást is a problémára.
             A főnix abbahagyja az evést, néhány szárnycsapással a szemmagasságomba emelkedik.
- Vállalod? – kérdem tőle a lehető legkomolyabban.
 - És ha nem hisz nekem?
- Akkor nem szeretett igazán. – vágom rá, mielőtt további vitákba bonyolódnánk.
             Cedric bólint, leszáll a földre, majd csak annyit mond:
- Holnapra itt lesz Cho az iskolában.
             Hermione látható kétkedését néhány részlet tisztázásával oldja fel, majd az egyik nyitott ablakon keresztül elröppen az éjszakába. A földön maradt húscafatokat vizslatom, majd az egyiket felemelve Hermionenak szegezem a kérdést:
- Szerinted, ha most ezt megennénk, akkor egy állat maradványait fogyasztanánk el, vagy csak ellopnánk Cedric kajáját?
 
             Másnap még a reggeli folyamán sem találkozom életem nyűgjével, így hát tovább folytatom napi teendőimet: úgy teszek, mint aki nem létezik. Bár, gyanúim szerint Harry is valami ilyesfajta tevékenységet végezhet, ugyanis az idő már igen csak dél felé hajlik, és én még csak színe-nyomát sem láttam. Ami még nagyobb problémát okoz, hogy Ron szűrét sem lelem semerre, akárhol is próbálkozom. Puhatolózó kérdéseimre Hermione hetykén annyit mond, hogy gyakorolnak. Ez még szép és jó, de mit gyakorolnak? Aztán beugrik: Harry a Griffendél kviddics csapatának kapitánya, Ron pedig az őrző.
             Késő délutánig elhúzom az időt, minden apró dolgot fontosabbnak ítélek meg, minthogy Harryvel beszéljek. Pedig nagyon is jól tudom, hogy ezt a beszélgetést minél hamarabb meg kell ejteni, de a félelem is ott mocorog a mellkasomban. Öt órakor úgy döntök, ideje megejteni a kellemetlen beszélgetést, nem húzhatom tovább. Tehát elindulok a kviddicspálya felé, azzal a szent meggyőződéssel, hogy addig nem megyek el onnan, ameddig le nem tisztázok mindent. Ahogy közelítek, úgy erősödik bennem a feszültség és a félelem keveréke, és sűrűsödik egy közös pontban. Ha hamarosan nem tudom kioldani ezt a bogot, akkor felrobbanok, vagy egyszerűen bekattanok.
 - Elena, nyisd ki a dobozt, beszélnem kell Choval. – hallom a fejem felől, aztán a jelenség tovább repül.
             Alkalomadtán kérdőre vonom a nappali repkedések miatt, de most fontosabb dolgom van. Megpillantom az éppen passzolgató Ront és Harryt, s a szívem elszorul. Lassan ideje lenne bevallanom magamnak, hogy akárhogy is tagadom, kezdek beleszeretni Harrybe.
             Besétálok a pályára, és feltekintek a magasba. Aztán eszembe jut Cedric kérése, és azonnal a zsebemhez kapok. Szinte feltépem a fedelét, és a gyűrűk tövében elhelyezem, hogy biztonságban legyen mindentől. Seprű után kutatva körbekémlelem a pályát, de csak egy ócska betanító seprűt találok. Felpattanok rá, kiegyensúlyozom magamat, és – reményeim szerint - egyszerű emelkedésbe kezdek. Be kell vallanom, a repülés sosem tartozott a kedvenceim közé, jobban kedvelem a hoppanálást, vagy a kandallóban való utazást. De az ember mindent megtesz azért, akit szeret, tehát tovább egyensúlyozom a magasban. Megközelítem a passzolgató egyéneket, majd fél kézzel a seprűt markolászva, a másikkal integetve próbálom felhívni magamra a figyelmet. Ez az akció meghozza a sikert, ugyanis Ron felém kormányozza seprűjét.
- Vigyázz vele, tegnap este óta nem beszámítható. Ma reggel még baglyot is kapott Chotól, hogy estére visszatér a kastélyba. – suttogja alig, hogy mellém ér.
             Belém hasít egy pillanatra a félelem, de még időben sikerül rendezni a vonásaimat. Szinte már közönyös hangon kérdezem:
- És még Cho érkezése se vidította fel?
             Ron a vállát vonogatja.
- Én inkább azt mondanám, hogy még jobban elkedvetlenedett. Még a végén megérjük, hogy kigyógyul a Chofóbiából.
- Hidd el Ron, ezen dolgozom minden erőmmel. – válaszolok, majd még egy kényszeredett mosolyt is megengedek magamnak.
- Mit sutyorogtok a hátam mögött? – hallom meg Harry hangját a hátam mögül.
             Minden erőmet összeszedve felé fordítom seprűmet, és pontosan elhelyezem a gyilkos mondatot:
- Hallom, hogy ma visszajön a szerelmed.
- A barátnőm. – javít ki.
- Tehát a szerelmed. – tromfolok rá, már csak a hecc kedvéért.
- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha én most elmegyek átöltözni, és laposan elhúzok a klubhelyiségbe. Vacsoránál találkozunk. – vág közbe Ron, és máris eltűnik az alfenéken.
             Utána tekintek, szememmel követem, ameddig eltűnik az öltözőnél, és visszafordulok Harryhez.
- Beszélnünk kell. – lehelem, habár jobban hasonlít egy tbc-s utolsó sóhajaira.
- Tudom. Egésznap gondolkoztam, és azt hiszem, tisztáztam magamban mindent.
             Érzem, ahogy a szívem a torkomban kalapál, de azért igyekszem normálisan válaszolni:
- És mire jutottál a nagy tisztázásban?
- Ahhoz még előbb beszélnem kell két emberrel. Ne haragudj, de csak utána tudok nyíltan beszélni veled.
- Harry, ha most itt hagysz… többet nem kell beszélnünk. – próbálkozom.
- Elena, legalább te érts meg. Pár nap alatt minden megváltozott, többször is. Most valami olyat kell tennem, ami már elég régóta érik. Csak vak voltam, akár egy denevér. Te nyitottad fel a szemem, hogy beszélnem kell a kapcsolatomról, és ezt meg is fogom tenni. Gyere, szálljunk le, mert olyan biztonságosan ülsz azon a seprűn, hogy rossz rád nézni.
             Leereszkedünk seprűinkkel. Körülbelül úgy festhetünk, mint egy kecses sas és egy törött szárnyú strucc közös balettje. Ő előttem ér földet, én minden nőiességemet latba véve, kis híján pofára esek landolás közben. Szerencsémre, avagy pont szerencsétlenségemre, Harry még időben elkap ahhoz, hogy ne kiterült varangyként végezzem a füvön. Utána meghallom a sipítozó női hangot. Kikecmergek a férfiúi ölelésből, és a hang irányába fordítom a fejem. Cho rohan felénk, mellette az igen csak fáradtnak tűnő Cedriccel.
             Egyetlen főnixem letelepszik mellém, aztán megbökdös a csőrével. Minden mérgemet egyetlen pillantásba sűrítem, amit neki szánok. Remélem jó oka volt, hogy idecsődítette Chot a legrosszabbkor.
- Szia Cho! – köszöntöm sugárzó mosollyal. – Hogyhogy máris visszajöttél? Még messze van a szünet vége.
             Cho lenézően végigmér, aztán odasétál Harryhez, és hosszasan csókolja.
- Jajj, drágám, már annyira hiányoztál. Egy napot sem bírtam ki nélküled, azonnal vissza kellett jönnöm. – kezdi egy oktávval magasabban a megszokottnál.
             Szemem-szám elkerekedik, miközben ő kézen fogja barátját, és az öltöző irányába tuszkolja. Hirtelen jött ötlettel eléjük vágok, és megállásra késztetem őket.
- Cho Chang. Innen addig egy lépést nem teszel, ameddig végig nem hallgatsz.
             Újabb lenéző pillantást kapok, majd mint aki tudomást sem vesz rólam, újfent elindul. Segélykérően tekintek Cedric felé, aki kivételesen úgy tűnik, hogy jobban uralja a helyzetet, mint én. Elrugaszkodik a földről, és kecsesen szárnyalva nemes egyszerűséggel felgyújtja Harryék körül a füvet. Elismerően füttyentek a tettlegességért. Odalépek a lángokhoz, és átkiáltok rajta:
- Ha megígéred, hogy végighallgatsz, akkor eloltom a lángokat.
             Hideg kacajjal válaszol ötletemre, és előhúzza a pálcáját.
             A tűz minden egyes cseppet elnyel, de ereje még csak nem is csökken. Megcsóválom a fejemet. Ennyire még Cho sem lehet naiv.
- Már ne is haragudj, de ezt mágikus lény okozta. Sokkal erősebb varázslat kell ahhoz, hogy ezt eloltsd. Csak figyelj, és tanulj. Leperex! Aqua Eructo!
             Vízgömb tör ki a pálcámból, magába öleli a két embert, és a tűzkört. Azután egy pukkanással kioltja azt, és szétfröccsen.
- Szép ötvözés. – jegyzi meg Cedric már ismét a földről.
             Válaszként rámosolygok. Eszembe jut a ládika, azonnal elküldöm érte életem jelenlegi nyűgjét, addig is helyet foglalok a füvön. Az eddig megkövültnek tetsző Harry és Cho szó nélkül utánoz engem az alkonyodó ég alatt, és egymás bámulásába fogunk. Senki nem akarja megtörni a csöndet, mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. Vagyis, kivétel én, mert én azzal vagyok elfoglalva, hogy kitaláljam a következő lépést, ha már ilyen szépen összehoztam ezt a kis hármast. Időközben Cedric is visszatér, még a levegőből lepottyantja elém a kincset, majd nagy köröket leírva letelepedik a jobb oldalamra. Mielőtt még bármit is szólhatnék, Cedric töri meg a csendet:
- Cho, kérlek, figyelj rám. Már előzőleg is próbáltam elmondani, hogy ez így nem mehet tovább.
             Beszéde némileg hatást téveszt, ugyanis a lány füléhez kapja kezeit, és hangos lálázásba fog. Rajtam a sor, hogy védelmembe vegyem napjaim keserítőjét.
- Ha rá nem hallgatsz, akkor hallgass rám. Szeretted Cedricet, igaz? Az ő hiánya miatt kezdtél bele ebbe az őrültségbe, ami mára már meredek fordulatot vett. Igaz?
             Látom, ahogy arcán érzelmek milliói váltakoznak, de mégis a gyűlölet sugárzik belőle. Meg kell nyernem magamnak a figyelmét, úgyhogy folytatom:
- Te ismerted talán a legjobban mindenki közül. Elhiszed nekem, hogyha bármilyen esélye is van visszatérni a földre, akkor megteszi, pusztán csak azért, hogy segítsen neked?
             Végre reagál a mondandómra, habár az a fejrándítás még nem egyértelmű bólintásnak számít. Még tovább megyek az emlékek között, csak hogy végre megtörjem a védekezését.
- Napok óta itt rontja a levegőt, és engem boldogít, csak azért, hogy téged láthasson, és segíthessen neked. Nem mindenki vállalná ezt a szerelméért. Cho, figyelj rám, ez az igaz szerelem. Cedric majd beleőrült, hogy azt kellett látnia, mással rontod el az életedet. Mielőtt félreérted, nem azzal van gondja, hogy mással jársz. Elfogadta, hogy az életed megy tovább nélküle is, és ez így van rendjén. Ő azért választotta ezt az utat, mert látta, segítségre van szükséged. Még saját magad előtt is letagadod az igazságot: nem szereted Harryt. Csak azért vagy vele, mert ott volt a halálakor, meg mégis csak jó érzés a kiválasztott dicsfényében sütkérezni. Így legalább egy kicsit te is úgy érzed, hogy végre kegyes veled a sors. És nem utolsó sorban Harry szerelme se utolsó. Jól esik a törődés, nem? Nézz magadba, kérlek, és gondolkozz el.
             Még folytatnám a gondolatmenetet, de átveszi tőlem a szót az, aki miatt az egész kalamajka kinőtte magát ekkorára.
- Elena igazat beszél. Majd megszakad a szívem, ahogy látom, napról-napra jobban tönkre teszed magad. Ha mindez nem lenne elég, még egy másik ember életét is tönkreteszed. Cho, ezt nem folytathatod! Harry, te pedig a másik fele vagy. Képesek voltatok összeugrasztani két házat csak azért, hogy ezt a színjátékot műveljétek. Nagyon csalódtam mindkettőtökben. Miért nem vallottátok be magatoknak és egymásnak is, hogy nem tartoztok össze?
             Megdöbbent az őszintesége, még inkább Cho kitörése: felpattan a földről, és hangos zokogás közepett a kastély felé veszi az irányt. Sírás és futás közben még néhányszor elismétli, hogy utál mindent és mindenkit, és még jobban utálja az életet. Nézem a távolodó lány hátát, aztán a főnix felé fordulok.
 - Menj utána, innentől már csak te vigasztalhatod.
             Cedric bólint, és Cho után repül. Félénken Harry felé tekintek.
- Mi lesz most? – kérdem tőle alig hallhatóan.
             Harry megvonja a vállát.
- Szakítani akartam vele, habár te egy kicsit stílusosabban csináltad. Az a madár tényleg Cedric?
             Most rajtam a sor, hogy bólintsak. Előadom neki édesanyám történetét, aztán kitérek az elmúlt napokra, és a ládika titkára is. Azonnal ki is nyitom azt, hogy Cedric ne ütközzön kommunikációs nehézségekben, és reménykedem, hogy Cho nem fut nagyon messzire.
- Értem. – bólint rá a végén. – Akkor most úgy érzem, én jövök a vallomással. Tegnap este, miután megcsókoltalak, rájöttem, hogy ilyet sosem éreztem Choval. Vele olyan egyhangú volt, olyan mindennapos. Viszont, amikor téged megcsókoltalak, mintha áramütés ért volna. Egész éjszaka ezen gondolkoztam, de nem volt túl sok minden újdonság ebben: szakítanom kellett Choval. A kivitelezésen törtem már az agyam, amikor beállítottál edzésre, és innentől ismered a történetet. El akartalak kerülni, ameddig nem tisztázok mindent, és nem állhatok oda nyíltan eléd. Szerinted Cho rendben lesz?
             A kastély irányába tekintek, aztán elmosolyodom:
- Ha valakire szüksége van, akkor az Cedric. Ő biztosan rendbe tudja hozni.
- Elena…
             Visszafordulok Harry felé, már épp szólásra nyitom a számat, amikor újra az ajkaimnak esik. Vadul csókol, érzem a szivárgó vért, de nem érdekel. Most már tudom, hogy engem szeret, és ez a legfontosabb számomra.
 
             Alig pár órára rá a hálóteremben találom Cedricet. Kedvenc kosarában összegömbölyödve piheg. Első hallásra is tudom, eljött a vég számára. Leguggolok átmeneti szálláshelyéhez, ölembe vonom forró fejét. Résnyire nyitja sárga szemeit, rám tekint.
- Elena, mindent rendbe hoztunk. Sikerült! – nyögdécseli.
 - Ne fecséreld az energiádat. – intem, habár jól tudom, hogy ez felesleges.
             Tudtam nagyon jól, hogy eljön ez az idő, mégis szörnyen nehéz. Simogatom alig tollas fejbúbját, csőrét, szárnyait, amit csak elérek.
- Már nincs sok időm hátra. Chotól elbúcsúztam. Most te jössz. Mindent köszönök neked, nélküled nem sikerült volna.
- Inkább én tartozom neked köszönettel. Ha te nem vagy, mai napig nincsenek barátaim, és ami még rosszabb: mai napig nem tudnám mi az a szerelem.
- Utoljára alszom ebben a kosárban – vált témát hirtelen. – Esküszöm neked, hiányozni fog.
             Felnevetek, miközben a könnyeimet nyeldesem.
- Akkor vidd magaddal – zokogom, és útjára engedem a sírást.
- Ha nem haragszol meg, akkor inkább ebben szeretném, hogy a vég érjen.
- Hogy… fog… történni? – kérdem, miközben egy aprócska cseppet törlök le csőréről. – Ne sírj, életem nyűgje. Sosem foglak elfelejteni. Megtetted, amiért jöttél, mehetsz vissza henyélni a másvilágra.
             Életemben utoljára hallom érdes berregő nevetését, mely betölti az egész hálótermet, és visszacsapódik a kastély ódon falairól. Visszahúzza fejét a kosárba, könnyes szemmel néz rám:
- Itt az idő, kérlek, bocsáss meg a koromért majd.
- Bármiért – lehelem.
             Még utoljára megcsókolom csőrét, fejbúbját, letörlöm az utolsó könnycseppjét.
- Vigyázz magadra! – kiáltom, miközben látom, hogy testét lángok nyaldossák.
             Ő visszakiált nekem:
- Magamra már kár vigyázni. Inkább vigyázom továbbra is Chora, és ha megengeded, akkor rád is mostantól. Köszönök neked mindent, Elena Windsors!
             Még pár másodperc, és a főnix nincs tovább. Korom és pernye marad csak emlékül tőle az üszkösre égett kosár közepén. Belemarkolok a fekete homokba, és ujjaim között pergetem le a szemeket. Egy aprócska kő akad meg a kezemben: egy könnycsepp alakú kristály. A főnix könnycseppje. Cedric Diggory emléke.
Kategória: Madam Puddifoot Kávézója | Hozzáadta:: Hermy (2012-08-03)
Megtekintések száma: 186 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]